2. fejezet

(Bocsi mindenkitől, a több hónapos bejegyzés nélküliségért! Van egyáltalán ilyen szó? Mostmár van! xD)

*Midori*

Fél hétre értem a kapuhoz – persze utolsóként. Kakashi ugyanazt az unott arckifejezést öltötte magára, mint mindig. Gai szerintem már körülbelül 1 órája csinálta a felüléseket, fekvőtámaszokat, hátizom gyakolatot, és helyben futást, mert már gyöngyözött a homloka – pedig 13 foknál nem lehetett melegebb.
- Midori-chan! Na, végre, hogy itt vagy! Már tervezgettem, hogy körbe futom Konohát, amíg rád várunk. – Mondta Gai, az után pedig bevágta a „jó srác” pózt –ami annyit jelentett, hogy ökölbe szorította a kezét, és felmutatta a hüvelyk ujját.
- Azt gondoltam. Hehe.
- Biztos az ifjú tanítványommal voltál! - Akit évekig próbáltam meggyőzni, hogy váltson erre a „menő” stílusra, csak nem akart. – Nejivel! – Az arcom olyan színt öltött magára, mint a paradicsomé. Igazából fogalmam sincs miért, egész Konoha tudott a kapcsolatunkról. És a barátaim naponta juttatták eszembe.
- Hagyja már Gai-sensei! Nem látja, hogy zavarban van? – Nevetett Kiba, majd elkezdte az arcomat csipkedni. Vele már az akadémia óta barátok vagyunk. Igazándiból fogalmam sincs hogyan, de örülök neki, hogy összehozott minket a sors.
- Gyerekek, nagyon örülök neki, hogy itt romantikáztok, de nem ártana elindulni… Hogy is mondtam.. Még ma.
- Igazad van Kakashi! Előre, a fiatalságért!
- És nekünk komolyan azt kell egész úton hallgatnunk. – Súgta oda nekem Kiba.
- Juhú.

Lassan megindultunk. Gai persze egyből a fénysebességével jól lehagyott minket, de ez nem is volt baj. Én és Kiba nagyon jókat trécseltünk, Kakashi-sensei pedig, szokásához híven az Icha Icha Paradise-t olvasta. De ha jól látom, az első kötetet….
 Most mi van? Én nem tudhatok efféle dolgokat?
Csak sétáltunk, tudtuk jól, hogy nincs sok értelme rohanni, hiszen se így, se úgy nem érnénk oda sötétedés előtt.
Este egy fogadóban szálltunk meg, ahol volt fürdő! Nem azt mondom, hogy nagyon elfáradtunk, de mikor nem esik jól az embernek egy forró fürdő, az egész napos kutyagolás után? Hát ez az. Én egyedüli nő létemre nyugodtan főttem a női részlegen, míg Kibáék.. nos, ők.. nem. Nem leskelődtem, de ezt így is nagyon egyszerűen meg lehetett állapítani, hogy ott minden van, csak pihenés nincs. Hallottam ott, vízcsobogást, ordibálást, kutyaugatást és meg tudnék rá esküdni, hogy tehén bőgés is volt. A –számomra- nyugodt fürdőzést, egy –nekem legalábbis- pihentető éjszaka követett. Az nap éjjel nagyon jó aludtam –bizonyítékokkal tudom alátámasztani, hogy csak én-, annak ellenére, hogy a szomszéd szobából megint különösebbnél, különösebb hangok szűrődtek ki.
Másnap dél körül értünk el a ködrejteki földesúr kúriájához. Szép takaros építmény. Nem sokban különbözik, az emlékeimben elraktározott képtől. Kissé átalakították a tetőt, de alapjaiban véve ugyan olyan, mint a nagybátyám idejében.  Halványszürke falak, nagy ablakok, kelet-Ázsia stílusú elhúzós ajtó. Sőt még az udvar is nagyon hasonló. Van egy gyönyörű japán cseresznyefa, ami előtt egy apró pad díszeleg. Néhány cserje is megtalálható, viszont nincs túl cicomázva ez a hely. Egyszerű. Az udvar éppen olyan, mint gyermekkoromban volt.
Ebben a pillanatban elhúzódott az ajtó és kilépett rajta, egy körülbelül a 40-es éveiben járó nő.
- Áh, hála az égnek! Földesuram, megérkeztek a konohai ninják! – Ekkor a háttérben előbukkant egy fiatal lány, egy idős lehetett velem, talán fiatalabb.
- Megkönnyebbültem! Azt hittem sosem érnek ide! – Sóhajtott az idősebb nőszemély, a fiatalabbik egy bólintással jelezte, hogy egyetért vele.
- Lehet, hogy tolakodásnak tűnik, de… Hol van a földesúr?
- Én vagyok az. Én vagyok a ködrejteki földesúr!
- TE?! De te még csak egy kislány vagy!
- 17 éves vagyok! Már majdnem felnőtt! Nem vagyok kicsi! És a magasságom is átlagos!
- Ha te mondod… törpe. – Forgatta a szemét Kiba a 174 centijével, miközben próbálta elkerülni a kb. 145 centis földesúr szúrós pillantását. Ha egy hétig itt leszünk, a végén ezek ketten meg fogják ölni egymást... Gondoltam.

A középkorú nő megmutatta a szobánkat. Mert persze másnap fogunk indulni, s éjszakára kell egy szállás.

*Valamikor éjfél körül*

A fenébe! Most mégis hogyan találjak vissza?! – Gondoltam magamban, amikor már az 50. húzóajtót nyitottam ki- illetve húztam ki. Miért ilyen nagy ez a ház? Gyerekkoromban kisebb volt, valószínűleg „kicsit” kibővítették.
Az 51. ajtón is bekukucskáltam. Csak egy pillanatra, így nem tudtam részletesen körülnézni, csak annyit tudtam meg, hogy ez sem az én szobám. Tovább mentem. Pár méter után megálltam és visszaosontam a helyiség bemenetéhez. Résznyire kinyitottam, majd ismét szemügyre vettem. Majdnem teljesen üres volt, mindössze egy emelvény ált ott – tudjátok, amin egy halott fényképe van, és az előtt pedig egy harang. Valaki imádkozott. Lassan beténferegtem.

- Elnézést. Nagyon zavarok?
- Nem, már épp menni készültem. – Fordult hátra a földesúr.
- Ne menj még! Megkérdezhetem, hogy ő ki? – Utaltam a képen lévő férfira.
- Az elődöm. Az előző földesúr.
- Az édesapád? – Kérdeztem, miközben odatérdeltem, és összetettem a kezeimet.
- Nem. Neki nem születhetett gyereke. Régen, a születésem körül kitört itt egy háború, ahol a földesúr meghalt, az örököse pedig vagy elmenekült, vagy ő is életét vesztette.
- Akkor miért te vagy a földbirtokos? Valami rokonsággal állsz esetleg az előző nagybirtokossal?
- Nem. Igazából fogalmam sincs. Azt mondták, hogy én vagyok az örökös, de én ezt kétlem. Szerintem mivel az igazi örökös nem került elő, így nekem kellett a helyébe lépnem. Így mindenki úgy hiszi, hogy én vagyok a földesúr, én viszont nem akarok hazugságban élni.
- Az örökös a háború vége előtt Konohába szökött az apjával. Amikor elég idős lett elkezdett járni az akadémiára. Mindenki azt hiszi, hogy ő egy egyszerű kunoichi, viszont, csak ő és az apja tudják az igazat..
- Akkor te honnan tudod? Azt ne mond, hogy te..!
- Én voltam az örökös!

Szegény lány teljesen ledöbbent. Az arcszíne bíborvörösre változott – ez még a sötétben is kivehető volt. Elkezdett kalimpálni a kezeivel, majd mélyen meghajolt előttem.
- F-f-f-f-felség! Kérem, bocsásson meg, amiért egy ilyen imposztor tölti be kegyed pozícióját, mint én!
- Hé, nyugi! Semmi baj! Amúgy sem akarok uralkodni, az az élet nem nekem való!
- Sosem akart visszatérni?
- De igen, nagyon régen. Csakhogy minden kislány álma, hogy hercegnő legyen és egy hatalmas palotában uralkodjon, nem? Én sem voltam kivétel. Viszont apám felvilágosított arról, hogy egy úri hölgy élete nem csupa móka és kacagás! – Mosolyogtam, a még most is kissé megszeppent lányra.

Hajnalig beszélgettünk, szóba került minden féle, persze a fiúk is. Amikor ehhez a témához értünk én jöttem zavarba, mert igaz, hogy nagyon jól megvagyunk Nejivel, de erről beszélni kicsit mégis kínos. Pláne ha azt is nézzük, hogy Mihiko – mint később kiderült, hogy így hívják – minden egyes apróságra kíváncsi volt. Mindenre!

- Akkor te már nem vagy szűz?
- Hagyjuk már ezt a témát! – Takartam el az arcomat szégyenemben. – Már kezd felkelni a nap. Én meg egy szemhunyásnyit sem aludtam!
- Ne aggódj, én sem!
- Jó, de téged gyaloghintóval fognak hurcolászni össze vissza, míg én egész nap kutyagolhatok! Elvezetnél a szobámba ha szépen megkérlek?
- Persze Midori-san!

A szobába érve gyorsan ledobtam magamról a pizsamámat, s felvettem a „nappalimat”. Az étkezőbe érve egy hatalmas svédasztal fogadott, telerakva finomabbnál finomabb értelekkel. Én voltam az első, nem sokkal utánam befutott Kiba, Gai-sensei és Kakashi-sensei, no meg persze a földesúr is.
 Megkeggeliztünk, majd 7 óra tájékában elindultunk.

1. fejezet

*Midori szemszöge*

Kedd, reggel 6 óra: A mai nap is olyan lesz mint a többi, leszámítva, hogy ma én és néhány jounin küldetést kaptunk, hogy Ködrejtekbe kell mennünk. Meg kell védenünk a földesurat, mert már többször is az életére törtek. Tudod ez emlékeket ébreszt bennem, mert a nagybátyám volt a ködrejteki földesúr, én pedig az örökös, csak a nagybátyám meghalt és én meg apám visszajöttünk Konohába. Na mindegy. Szóval ez egy nagyon veszélyes küldetés és lehet, hogy ott hagyjuk a fogunkat. De én Shiba Midori az ex-örökös, legszebb, legokosabb és legszerényebb konohai kunoichi nem fogok meghalni! Ahhoz túl tökéletes vagyok! És biztosan nem egy olyan küldetésen fogok elpatkolni ami a szülőrejtekembe szól.

- Na jó, ez elég értelmetlen szöveg lett... Kedves naplóm, már rengetegszer megpróbáltuk, de te is tudod, hogy kettőnknek nincs közös jövője. - Mondtam a könyvecskének, majd kitéptem a teleírt lapokat és elégettem. Elvégre milyen szörnyűség történne a rossz kezekbe kerülne? Valószínűleg semmi, de sosem lehet tudni.
- Midori, már megint magadban beszélsz? Abba kéne hagynod, a végén még pszichopatának néznek. - Szólalt meg egy számomra nagyon kedves hang, a hálószobám ajtajából.
- Nem Neji, most a naplómhoz beszélek!
- Van naplód? Mióta? - A szerelmem kijött a hálószobából, (természetesen felső nélkül) majd beletúrt a hosszú sötétbarna hajába és folytatta. - Majd elolvashatom?
- Olvashatnád.. De most semmisítettem meg. Elég értelmetlen mondatok születtek benne. Az írás nem nekem való.
- Tudod... ha megtanulnád hogyan kell összefüggő mondatokat alkotni..
- HÉ! Nem is avval volt bajom, hanem, hogy értelmetlenek lettek a mondatok! Nem hangzottak jól!
- Mert béna vagy. - Ezt a kijelentést egy mérges pillantással és összefont karokkal jutalmaztam.
- Te meg túl őszinte! - Neji elkezdett nevetni, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Ettől a cselekedettől kissé meglágyultam, de a karjaim még mindig össze voltak fonódva.
- Tudod, hogy nem úgy értettem.
- Tudom.
- Akkor miért sértődtél meg?
- Mert egy hosszú küldetésre kell mennem és egy hétig biztosan nem láthatlak.
- És ezen sértődtél be. Jól van akkor. Eddig se értettem a nőket, s úgy tűnik ez után sem fogom!
- Óóóó! - Nevettem és a vállába bokszoltam. Nem erősen, csak úgy, hogy megérezze.
- Hiányozni fogsz Midori!
- Nekem is te... Szia mennem kell, már így is késésben vagyok, és a végén Gai-sensei lefuttat velem 200 kört Konoha körül, hogy feltöltődjek fiatalsággal. - Sóhajtottam. Erre a szerelmem felemelte az állam és egy csókot lehelt az ajkamra.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek.

*Leila szemszöge*


A nap már régen fent volt az égen. Ezt könnyű volt megállapítani. Pont a szemembe sütött, mit sem törődve azzal, hogy én még aludni akarok. Egy gyors mozdulattal megfordultam az ágyamban és jelentőségteljesen állapítottam meg magamban, hogy kicseleztem az égitestet. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy ha nem a Nap, akkor valami más fogja megakadályozni a pihenésemet. Egy halk ajtón nyikorgás, és a lépcső gyenge nyögése hozta a tudtomra, hogy hazajött. Pár másodperccel később már az arcomon éreztem az ajkai finom, puha vonalát. 

- Jó reggelt! – mormoltam szinte a párnámnak csak.
- Reggelt? – nevetett fel. – Leila, hiszen hamarosan dél van
– suttogta, és a leheletével a fülemet csiklandozta.
- Ha te lettél volna napok óta talpon amiatt a hülye küldetés miatt… nos akkor neked is reggel lenne – mosolyogtam újfent a párnámba, de a szememet még mindig nem nyitottam ki. Apró puszit éreztem ezen a testrészemen válasz helyett.
- Örülök, hogy épségben hazatértél! – jelentette ki.
Éreztem, ahogy az arca eltávolodik az enyémtől. Ez volt az a pillanat, amikor
már nem bírtam csukva tartani a szememet.
Amikor az ember, ébredés után azt látja meg, aki neki a
legfontosabb, akkor eltűnik az élet minden gondja, egy szempillantás alatt. Nem
emlékszik arra, hogy előző nap még ninjákkal küzdött meg, nem emlékszik olyan
dolgokra, amik a múltban történtek meg, és nem agyal olyanokon, amik a jövőben
fognak. Egyszerűen csak befogadja azt a látványt, ami elé tárul. Egy olyan
személy látványát, akit mindennél jobban szeretsz.
Neji jelentőség teljesen mosolyodott el, mintha belelátna az
elmémbe. Ahelyett viszont, hogy kimondtam volna, amik az agyamba jártak, csak
ennyit feleltem.
- Épségben hazatértem? Miért másra számítottál? Nincs olyan
dolog, amit Uhil Leila nem tudna megcsinálni! – ültem fel az ágyamban és
nevettem el magamat.
- Hát persze nincs olyan dolog, amit ne tudnál megcsinálni…
Az már mellékes, hogyan csinálod nem igaz? Lehet, hogy közbe összetöröd magad,
de kit is érdekel! – fintorodott el Neji az utolsó mondatot persze ironikus
hangnemben mondta. Gyors hangnemet váltva hozzátette. – Csináljak reggelit –
egy pillanatra elgondolkozott– vagyis reggelinek számító ebédet? – majd választ
sem várva megfordult a kis szobában, és kisétált a konyhába. Úgy is tudta mit
felelnék. Ha én kezdenék el meleg reggelit csinálni, akkor 50% esélyem van,
hogy valamit felgyújtok.
Álmosan kinyújtottam a karjaimat, és kikecmeregtem az
ágyamból. Gyorsan felkaptam a karjaimba a ruháimat, majd elindultam a fürdőbe.
Mire felöltöztem Neji már kész is lett a „reggelimmel” . Az
egy étkészletet nézve felhúztam az egyik szemöldökömet.
- Te már ettél? – kérdeztem nemes egyszerűséggel miközben
leültem az asztalhoz.
- Igen, tudod, ha az ember kedvese délben kel, akkor ez az
ember elég éhes lenne! – ült le ő is velem szemben. - Leila! – a nevem hallatára, mint általában felkaptam a fejemet, és abbahagytam az evést. Neji megvárta, amíg minden figyelmemet rá fordítom, csak azután kezdte el a mondandóját. – Vezetsz naplót? – mondta ki végül. Egy pillanat kellett, amíg megemésztettem a kérdést.
- Naplót? – néztem rá kérdően. – Mármint olyan kis füzetet, amibe az ember leírja a fontos dolgait, majd, ha valaki megtalálja, akkor az illető frászt kap, hogy elolvassák? – kérdeztem ironikusan, és reméltem, hogy ebből leszűri, mi a véleményem a naplók iránt. Neji nem válaszolt, így hozzátettem. – Nem, nem vezetek. Miért kérded? – fordítottam a figyelmemet újra a „reggelimre”.
- Csak úgy, eszembe jutott.
- Ha vezetnék, tudnál róla, vagy, ha nem akarnám, hogy tudj róla, akkor most sem mondtam volna igazat. Így nem tudod megállapítani, hogy mi a helyes válasz! – álltam fel az asztaltól. Ugyanis időközben befejeztem a „reggelimet”. A mosogatóba helyeztem a tányérokat, letöröltem asztal, míg az uram csak nézte az egészet.
- Tudom mikor hazudsz! – állt fel ő is. Hozzám lépett és egy
puszit nyomott az arcomra.
- Na persze… Mégis ho? – de a kérdésemet nem tudtam
befejezni, mert megcsókolt.
- El kell mennem – mondta szomorúan, mikor elengedett. Ez
nem tetszett. Nem akartam, hogy elengedjen! Soha!
- Hova? – kérdeztem szomorúan, de úgy sem nagyon érdekelt. Így is úgy is elmegy.
- A csapattal van dolgom – nyomott még egy puszit az
arcomra, majd elindult az ajtó felé.
Halottam, ahogy az ajtó becsapódik. Nagyot sóhajtva néztem végig az immár üres légtéren.
Majd felmentem a szobámba, hogy megírjam az előző napi küldetés jelentését.

*Hana szemszöge*

Már reggel 7-óta fent voltam. Nem tudtam másra gondolni csak arra hogy mikor érkezik meg Ő. Mivel

nem ülhettem az ágyamon várva az ajtó nyitódására, ezért elfoglaltam magam. Először is csináltam magamnak reggelit, utána kitakarítottam a házat. Éppen mosogattam, amikor valami kizökkentett az értelmes gondolat menetemből.
Végre meghallottam az ajtó nyikorgását! Gyorsan megtöröltem a kezem és kirohantam hozzá.
- Szia! - ugrottam a nyakába.
- Szia! - nevetett fel a heves reakciómon.
- Már azt hittem sosem érsz ide - mondtam.
- Hiányoztam? - vigyorodott el Neji.
- Hah. Álmodik a nyomor! - tagadtam le a nyilvánvaló tényt.
- Akkor miért ugrottál olyan hevesen a nyakamba? - kérdezte.
- Mert azt akartam hogy ess el! - vágtam rá.
- Hát persze! - mondta cinikusan.
- Most pedig engedj el! - utasítottam, mivel a derekamat fogta.
- Miért? - fogott még szorosabban.
- Mert épp mosogatok - mondtam. Pedig igazából egy cseppet sem akartam hogy elengedjen! Csak a büszkeség....
- És? - kérdezte.
- És kihűlik a víz - válaszoltam.
- Meleg vízben mosogatsz? - lepődött meg.
- Mert te milyenben szoktál? - kérdeztem vissza.
- Hidegben. Akar a franc forróban! - mondta.
- Hülye gyerek! A zsír a forróban jön le! - oktattam ki.

Erre csak lesajnálóan rám nézett majd az ajkaimra tapasztotta az övéit. Egyből utat engedtem neki. A mi csókjain mindig hosszúak, a legrövidebb eddig kb. 2 perc volt. Nem mintha számolnám. Ez is volt vagy 3 perc. Egy csodálatos 3 perc. Mikor abba hagytuk a csókolózást, a mellkasára hajtottam a fejem. Igen a mellkasára mert ő lehetett vagy 170 cm -r, én meg vagyok 150 cm -r. Hülye természet!
Amíg és átkoztam a természetet, addig Neji keze a derekamról elkezdett lefelé vándorolni.

- Ha lejjebb mész, tökön rúglak - tájékoztattam.

Hirtelen a keze irányt változtatott és vissza siklott a derekamra.

- Na azért! - helyeseltem a tettét.
- Úgy sem mertél volna ott megrúgni - heccelt. Szóval a tűzzel akar játszani?
- Kipróbáljuk? - mentem bele a játékba.
- Áá, most nincs kedvem! - mondta félősen.
- Akkor mihez van kedved? - kérdeztem.

Újra megcsókolt. Most szorosabban ölelt, sokkal lágyabb volt a csók.

- Itt alszol? - kérdeztem.
- Persze! - felelte. - Csak előbb el kell még intéznem valamit - közölte.
- Oké - egyeztem bele.
- Akkor majd este - búcsúzásképpen egy puszit nyomott a homlokomra.
- Szia - köszöntem el én is egy puszival.

Majd kiment az ajtón, én pedig újra engedtem a vizet a mosogatóban.

Sziasztok! ^^

Leila, Hana és én Midori, 3 perverz Neji rajongó lányok vagyunk. Ám egyszer jött az ihet -persze az én ötletem volt- és megírtuk ennek a Naruto fanfiction-nek első fejezetét. De előre megmondom nektek, hogy előfordulhatnak 18+-os részek is. Akit zavar az ne olvassa. Csak ennyit szerettem volna, további jó bolyongást a blogon! Reméljük tetszeni fog a közös történetünk. (Nem spoilerezek, majd meglátjátok miről fog szólni.)