2. fejezet

(Bocsi mindenkitől, a több hónapos bejegyzés nélküliségért! Van egyáltalán ilyen szó? Mostmár van! xD)

*Midori*

Fél hétre értem a kapuhoz – persze utolsóként. Kakashi ugyanazt az unott arckifejezést öltötte magára, mint mindig. Gai szerintem már körülbelül 1 órája csinálta a felüléseket, fekvőtámaszokat, hátizom gyakolatot, és helyben futást, mert már gyöngyözött a homloka – pedig 13 foknál nem lehetett melegebb.
- Midori-chan! Na, végre, hogy itt vagy! Már tervezgettem, hogy körbe futom Konohát, amíg rád várunk. – Mondta Gai, az után pedig bevágta a „jó srác” pózt –ami annyit jelentett, hogy ökölbe szorította a kezét, és felmutatta a hüvelyk ujját.
- Azt gondoltam. Hehe.
- Biztos az ifjú tanítványommal voltál! - Akit évekig próbáltam meggyőzni, hogy váltson erre a „menő” stílusra, csak nem akart. – Nejivel! – Az arcom olyan színt öltött magára, mint a paradicsomé. Igazából fogalmam sincs miért, egész Konoha tudott a kapcsolatunkról. És a barátaim naponta juttatták eszembe.
- Hagyja már Gai-sensei! Nem látja, hogy zavarban van? – Nevetett Kiba, majd elkezdte az arcomat csipkedni. Vele már az akadémia óta barátok vagyunk. Igazándiból fogalmam sincs hogyan, de örülök neki, hogy összehozott minket a sors.
- Gyerekek, nagyon örülök neki, hogy itt romantikáztok, de nem ártana elindulni… Hogy is mondtam.. Még ma.
- Igazad van Kakashi! Előre, a fiatalságért!
- És nekünk komolyan azt kell egész úton hallgatnunk. – Súgta oda nekem Kiba.
- Juhú.

Lassan megindultunk. Gai persze egyből a fénysebességével jól lehagyott minket, de ez nem is volt baj. Én és Kiba nagyon jókat trécseltünk, Kakashi-sensei pedig, szokásához híven az Icha Icha Paradise-t olvasta. De ha jól látom, az első kötetet….
 Most mi van? Én nem tudhatok efféle dolgokat?
Csak sétáltunk, tudtuk jól, hogy nincs sok értelme rohanni, hiszen se így, se úgy nem érnénk oda sötétedés előtt.
Este egy fogadóban szálltunk meg, ahol volt fürdő! Nem azt mondom, hogy nagyon elfáradtunk, de mikor nem esik jól az embernek egy forró fürdő, az egész napos kutyagolás után? Hát ez az. Én egyedüli nő létemre nyugodtan főttem a női részlegen, míg Kibáék.. nos, ők.. nem. Nem leskelődtem, de ezt így is nagyon egyszerűen meg lehetett állapítani, hogy ott minden van, csak pihenés nincs. Hallottam ott, vízcsobogást, ordibálást, kutyaugatást és meg tudnék rá esküdni, hogy tehén bőgés is volt. A –számomra- nyugodt fürdőzést, egy –nekem legalábbis- pihentető éjszaka követett. Az nap éjjel nagyon jó aludtam –bizonyítékokkal tudom alátámasztani, hogy csak én-, annak ellenére, hogy a szomszéd szobából megint különösebbnél, különösebb hangok szűrődtek ki.
Másnap dél körül értünk el a ködrejteki földesúr kúriájához. Szép takaros építmény. Nem sokban különbözik, az emlékeimben elraktározott képtől. Kissé átalakították a tetőt, de alapjaiban véve ugyan olyan, mint a nagybátyám idejében.  Halványszürke falak, nagy ablakok, kelet-Ázsia stílusú elhúzós ajtó. Sőt még az udvar is nagyon hasonló. Van egy gyönyörű japán cseresznyefa, ami előtt egy apró pad díszeleg. Néhány cserje is megtalálható, viszont nincs túl cicomázva ez a hely. Egyszerű. Az udvar éppen olyan, mint gyermekkoromban volt.
Ebben a pillanatban elhúzódott az ajtó és kilépett rajta, egy körülbelül a 40-es éveiben járó nő.
- Áh, hála az égnek! Földesuram, megérkeztek a konohai ninják! – Ekkor a háttérben előbukkant egy fiatal lány, egy idős lehetett velem, talán fiatalabb.
- Megkönnyebbültem! Azt hittem sosem érnek ide! – Sóhajtott az idősebb nőszemély, a fiatalabbik egy bólintással jelezte, hogy egyetért vele.
- Lehet, hogy tolakodásnak tűnik, de… Hol van a földesúr?
- Én vagyok az. Én vagyok a ködrejteki földesúr!
- TE?! De te még csak egy kislány vagy!
- 17 éves vagyok! Már majdnem felnőtt! Nem vagyok kicsi! És a magasságom is átlagos!
- Ha te mondod… törpe. – Forgatta a szemét Kiba a 174 centijével, miközben próbálta elkerülni a kb. 145 centis földesúr szúrós pillantását. Ha egy hétig itt leszünk, a végén ezek ketten meg fogják ölni egymást... Gondoltam.

A középkorú nő megmutatta a szobánkat. Mert persze másnap fogunk indulni, s éjszakára kell egy szállás.

*Valamikor éjfél körül*

A fenébe! Most mégis hogyan találjak vissza?! – Gondoltam magamban, amikor már az 50. húzóajtót nyitottam ki- illetve húztam ki. Miért ilyen nagy ez a ház? Gyerekkoromban kisebb volt, valószínűleg „kicsit” kibővítették.
Az 51. ajtón is bekukucskáltam. Csak egy pillanatra, így nem tudtam részletesen körülnézni, csak annyit tudtam meg, hogy ez sem az én szobám. Tovább mentem. Pár méter után megálltam és visszaosontam a helyiség bemenetéhez. Résznyire kinyitottam, majd ismét szemügyre vettem. Majdnem teljesen üres volt, mindössze egy emelvény ált ott – tudjátok, amin egy halott fényképe van, és az előtt pedig egy harang. Valaki imádkozott. Lassan beténferegtem.

- Elnézést. Nagyon zavarok?
- Nem, már épp menni készültem. – Fordult hátra a földesúr.
- Ne menj még! Megkérdezhetem, hogy ő ki? – Utaltam a képen lévő férfira.
- Az elődöm. Az előző földesúr.
- Az édesapád? – Kérdeztem, miközben odatérdeltem, és összetettem a kezeimet.
- Nem. Neki nem születhetett gyereke. Régen, a születésem körül kitört itt egy háború, ahol a földesúr meghalt, az örököse pedig vagy elmenekült, vagy ő is életét vesztette.
- Akkor miért te vagy a földbirtokos? Valami rokonsággal állsz esetleg az előző nagybirtokossal?
- Nem. Igazából fogalmam sincs. Azt mondták, hogy én vagyok az örökös, de én ezt kétlem. Szerintem mivel az igazi örökös nem került elő, így nekem kellett a helyébe lépnem. Így mindenki úgy hiszi, hogy én vagyok a földesúr, én viszont nem akarok hazugságban élni.
- Az örökös a háború vége előtt Konohába szökött az apjával. Amikor elég idős lett elkezdett járni az akadémiára. Mindenki azt hiszi, hogy ő egy egyszerű kunoichi, viszont, csak ő és az apja tudják az igazat..
- Akkor te honnan tudod? Azt ne mond, hogy te..!
- Én voltam az örökös!

Szegény lány teljesen ledöbbent. Az arcszíne bíborvörösre változott – ez még a sötétben is kivehető volt. Elkezdett kalimpálni a kezeivel, majd mélyen meghajolt előttem.
- F-f-f-f-felség! Kérem, bocsásson meg, amiért egy ilyen imposztor tölti be kegyed pozícióját, mint én!
- Hé, nyugi! Semmi baj! Amúgy sem akarok uralkodni, az az élet nem nekem való!
- Sosem akart visszatérni?
- De igen, nagyon régen. Csakhogy minden kislány álma, hogy hercegnő legyen és egy hatalmas palotában uralkodjon, nem? Én sem voltam kivétel. Viszont apám felvilágosított arról, hogy egy úri hölgy élete nem csupa móka és kacagás! – Mosolyogtam, a még most is kissé megszeppent lányra.

Hajnalig beszélgettünk, szóba került minden féle, persze a fiúk is. Amikor ehhez a témához értünk én jöttem zavarba, mert igaz, hogy nagyon jól megvagyunk Nejivel, de erről beszélni kicsit mégis kínos. Pláne ha azt is nézzük, hogy Mihiko – mint később kiderült, hogy így hívják – minden egyes apróságra kíváncsi volt. Mindenre!

- Akkor te már nem vagy szűz?
- Hagyjuk már ezt a témát! – Takartam el az arcomat szégyenemben. – Már kezd felkelni a nap. Én meg egy szemhunyásnyit sem aludtam!
- Ne aggódj, én sem!
- Jó, de téged gyaloghintóval fognak hurcolászni össze vissza, míg én egész nap kutyagolhatok! Elvezetnél a szobámba ha szépen megkérlek?
- Persze Midori-san!

A szobába érve gyorsan ledobtam magamról a pizsamámat, s felvettem a „nappalimat”. Az étkezőbe érve egy hatalmas svédasztal fogadott, telerakva finomabbnál finomabb értelekkel. Én voltam az első, nem sokkal utánam befutott Kiba, Gai-sensei és Kakashi-sensei, no meg persze a földesúr is.
 Megkeggeliztünk, majd 7 óra tájékában elindultunk.